Prédikátorként jobban ismered a halált, mint a legtöbb ember. Bizonyos esetekben ez úgy történik, hogy meglátogatsz valakit, talán akár az ágy mellett ülsz, amint közeledik az élete végéhez; más esetekben pedig az emlékünnepségen keresztül, remélhetőleg segítve a gyászoló szeretteinket némi vigaszt találni.
De akár olyan gyakran foglalkozol ezekkel a helyzetekkel, mint én, a halál elkerülhetetlen, amivel mindannyiunknak szembe kell néznünk az életünkben – és nem csak a sajátunkban. Barátok és családtagok elvesztéseként is szembesülünk. Ilyen helyzetekben néha nehéz tudni, hogy mit tegyünk. Merre tovább?
Eszembe jut egy történet, amit apám mesélt a nagymamája haláláról, néhány évvel a születésem előtt. Úr napján távozott ebből az életből. Azon a vasárnap reggelen részt vett az istentiszteleten, bár nem érezte jól magát. Amikor délután lefeküdt szunyókálni, a ruháit szépen félretették, hogy visszavegye, és este visszatérjen. De soha nem volt lehetősége részt venni azon az istentiszteleten. Azon az estén barátai jöttek el meglátogatni és megpróbálták megvigasztalni. Egyikük, aki jól ismerte, megjegyezte: „nos, élt, míg meg nem halt.”
Első ránézésre azt mondhatnánk, hogy nos… igen. Nyilvánvalóan. Ez tautológiának hangzik. Mindannyiunkra igaz, nem igaz?
Valóban? A legtöbb ember soha nem él igazán. Legtöbben annyira tele vagyunk azzal, hogy mit fogunk tenni, hogy soha nem jutunk el odáig, hogy megtegyük. Soha nem élünk igazán a mát a mának.
Látod, egy dolog a jövőre tervezni. Egészen más a jelenben élni. Mindannyian tudjuk, hogy előre kell tekintenünk, de rendkívül veszélyes ezt megtenni, miközben elhanyagoljuk a jelent. Jézus erre figyelmeztetett minket a hegyi beszédben. Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: „Mit együnk?”, vagy: „Mit igyunk?”, vagy: „Mibe öltözzünk?” Mert mindezeket a pogányok kérdezik; mennyei Atyátok pedig tudja, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért. Elég minden napnak a maga baja. (Máté 6:31-34)
A szélsőséges álmodozók soha nem a ma élnek. Mindig a holnapot élik. Ezért soha nem jutnak el az igazi élethez. Sokan közülünk ilyenek.
Az ilyen lét sok szenvedéssel jár. A barátunk, akit meg akartunk látogatni, meghalt, mielőtt odaérhettünk volna hozzá. Szerettünk volna valami kedveset mondani valakinek, akiről úgy gondoltuk, hogy megérdemli, de továbbment, mielőtt erre ráérhettünk volna. Soha nem találtuk meg a megfelelő időpontot, hogy meghívjuk a szomszédunkat a templomba, hogy tanuljunk Jézusról.
Elképzelem, hogy ismerős terepen járunk, miközben ezt olvassátok. Látjuk. A kérdés az: mit fogunk tenni ellene?
A válasz bennünk rejlik egyénileg. Nem valami, ami meghaladja a felfogóképességünket, hanem valami, amit el kell döntenünk. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű. Meg kell változtatnunk a mentális szokásainkat, de meglepő eredményeket fog hozni. Olyan elégedettséget, amiről soha nem is gondoltuk volna, hogy a miénk lesz.
Fel kell hagynunk, hogy a jövő elnyelje a ma energiáit. Elég a napnak a maga baja. Vannak bizonyos feladatok, amelyek minden nap a miénk. Apróságoknak tűnhetnek ahhoz képest, amit tenni szándékozunk, de az, hogy mit szándékozunk tenni, nagymértékben attól függ, mennyire jól gondoskodunk ezekről a dolgokról. Isten minden nap elvár tőlünk valamit. Arra hív minket, hogy élő áldozatként ajánljuk fel magunk legjavát neki (Róma 12:1). Könnyű megmondani Istennek, mit szándékozom tenni, amikor megszerzem a szerencsémet, de Isten azt a szolgálatot akarja, amit ma tudok neki nyújtani. Ha nem teszem meg, amikor lehetőségem adódik rá, nagy valószínűséggel soha nem fogom tudni megtenni. Vannak emberek a világunkban, akiket Jézushoz kell vezetni. Ahhoz, hogy megtalálják őt, lehetővé kell tennem. Aztán hadd legyek elfoglalva azzal, amit Isten ma szeretne tőlem.
Nem kell keresnünk valami nagyszerű szolgálatot, amit a távoli holnapban elvégezhetünk. Soha többé nem lesz rád és rám nagyobb szükség az Úr szolgálatában, mint ma. Lehetséges, hogy a ma végzett szolgálat hozzájárul a sikerhez ott, ahol egyébként kudarc lenne.
Dr. Martin Luther King híres „Van egy álmom” beszédében a „most sürgető szükségéről” beszélt, egy kifejezést kölcsönöztem e cikk címéhez. Kontextusában ez a faji igazságosság iránti felhívás a társadalomban. De az alapvető gondolat – hogy „Ez nem az apátia vagy az önelégültség ideje. Ez az erőteljes és pozitív cselekvés ideje” – keresztényként minden életterületünkön visszhangra kell, hogy találjon bennünk, különösen, amikor a körülöttünk lévő világra, az elszalasztott lehetőségeinkre és a félrehelyezett prioritásainkra tekintünk. Lehetséges, hogy az Úr egyházának soha többé nem lesz rád nagyobb szüksége, mint most.
Ne várjunk azzal, amit most kell megtennünk. Amit adni tervezünk, adjuk meg most. Amit tenni tervezünk, tegyük meg most.
Prédikáció: Miért veszekszünk?
Ma reggel, az Újszövetség tanulmányozása során Jakab könyvéhez értünk, és Jakab annyi jó dolgot tartalmaz, hogy nehéznek találtam egyetlen témára leszűkíteni a leckémet. Könnyen tudnék 20 különböző prédikációt tartani Jakab könyvéből, mert Jakab arról szól, hogy a hitünket a gyakorlatba is átültessük, ne csak azt mondjuk az embereknek, hogy hiszünk Jézusban, hanem azt is, hogy Jézushoz hasonlóan élünk, és megmutassuk, hogy hiszünk benne.
Végül úgy döntöttem, hogy egy kis időt szánok egy olyan igeszakaszra, ahol Jakab valami olyasmiről beszél, amivel szerintem mindannyian tudunk azonosulni, mert a veszekedésről és a veszekedésről beszél.
Ha testvérekkel nőttél fel, akkor valószínűleg elég sok tapasztalatod volt a veszekedésekkel.
Így hát értékelem az anyuka történetét, akinek két testvér közötti veszekedést kellett feloszlatnia. A kicsi anyját megkérdezte: „Ki kezdte ezt a verekedést?” És ő azt mondta: „Ő kezdte, amikor visszaütött.”
A veszekedések soha nem jók, akár testvérek, akár férj és feleség, akár országok veszekednek. De a veszekedések különösen fájdalmasak, ha Isten gyermekei között zajlanak.
Ahogy Jakab levelét olvassuk, az az érzésünk támad, hogy sok veszekedés és veszekedés folyt ebben a gyülekezetben.
Jakab az első fejezetben azt mondta: „Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra; mert az ember haragja nem munkálja Isten igazságát” (Jakab 1:26). A 3. fejezetben Jakab olyan keresztényekről beszél, akik nyelvükkel dicsérik Istent, és ugyanazzal a nyelvvel átkozzák az embereket.
A 4. fejezetben azokról beszél, akik „gonoszkodnak testvérükről” és „ítélik testvérüket” (Jakab 4:11). Az 5. fejezetben figyelmezteti őket a „zúgolódásra egymás ellen” (Jakab 5:9).
És így az a benyomásunk támad, hogy ebben a gyülekezetben az embereknek problémáik voltak. De biztosan nem ez az egyetlen gyülekezet, ahol ez történt. A korinthusi gyülekezet frakciókra szakadt, és sok veszekedés folyt benne. A filippi gyülekezetben Pálnak név szerint kellett megemlítenie két asszonyt, akik nehezen jöttek ki egymással. Pál azt mondta, hogy a galáciai keresztények „harapják és falják egymást” (Galata 5:15). És azt hiszem, a legtöbben első kézből tapasztaltátok, milyen egy olyan gyülekezetben lenni, ahol veszekedés és veszekedés folyik.
De mielőtt megnéznénk, mit mondott Jakab arról, hogyan kell kezelni ezt a konfliktust a gyülekezetben, vessünk egy pillantást Jakab teljes könyvére, és utána visszatérek, hogy megnézzem, mit mond Jakab erről a témáról.
A 3. fejezet 13. versétől kezdve Jakab ezt mondja:
„Ki bölcs és értelmes közöttetek? Jó magaviseletével mutassa meg cselekedeteit bölcs szelídséggel. Ha pedig keserű féltékenység és önző akarat van szívetekben, ne dicsekedjetek, és ne titkoljátok el az igazságot. Ez nem felülről jövő bölcsesség, hanem földi, lélektelen, ördögi. Mert ahol féltékenység és önző akarat van, ott rendetlenség és mindenféle gonoszság is lesz.
„A felülről való bölcsesség azonban először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teli, pártatlan és feddhetetlen. Az igazság gyümölcsét pedig békességben vetik el azok, akik békében élnek.” (Jakab 3:13-18)
Úgy tűnik, voltak ebben a gyülekezetben néhány keresztény, akik büszkék voltak arra, hogy nagyon bölcs emberek. És úgy tűnik, hogy ezek a keresztények bajkeverők voltak a gyülekezetben, eltökélten a saját utuk után mentek, ahelyett, hogy az egész közösség javát keresték volna. Ezért mondja Jakab: „Bölcsnek gondolhatjátok magatokat, de ha azok vagytok, az a rosszfajta bölcsesség.” Mert Isten bölcsessége nem keserűséghez, féltékenységhez vagy önző becsvágyhoz vezet. És Isten bölcsessége biztosan nem viszályt teremt, hanem békéhez vezet.
De Jakab egy olyan keresztény csoportnak ír, akik nincsenek békében. Sőt, éppen ellenkezőleg. Sok veszekedés, sok veszekedés folyt.
És ezért mondja Jakab a 4. fejezetben: „Mi okozza a viszálykodást és a harcot köztetek? Nem az-é, hogy bennetek harczolnak a vágyak? Kívántok, de nem nyerhettek, ezért ölötök. Kívántok, de nem nyerhettek, ezért veszekedtek és veszekedtek.”
„Nincs mit sem kapnotok, mert nem kértek. Kértek, de nem kaptok, mert rosszul kéritek, hogy kívánságaitokra költsétek. Ti házasságtörők! Nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Aki tehát a világ barátja akar lenni, ellenségévé válik Istennek.” (Jakab 4:1-4)
A 3. fejezet végén Jakab azt mondja, hogy Isten bölcsessége békeszerető és szelíd.
