Összegzés Jézus mindig mindent megkövetelt, hogy kövesse őt. Soha nem tett kivételt. Ha valaha is megtette, akkor egy gazdag fiatalember jött volna el, hogy kövesse Jézust. Külsőleg a férfinak megvolt az összes olyan tulajdonsága, amiből nagyszerű követő lehetett. Legbelül azonban visszatartott. Jézus felismerte ezt. Részleges kötelezettségvállalást nem fogad el. Akkor nem tette; ő most nem. Pál apostol teológiai keretet ad ahhoz, hogy mit jelent Krisztust teljes mértékben követni, és az ebből következő változásokat az ember életében.
Ez a prédikáció emlékeztetni fogja a hallgatókat arra, hogy Isten feltétel nélküli önátadást vár el. Ám ha egyszer elkészül, akkor olyan metamorfózis megy végbe, amely megváltoztatja az embert a keresett valós életté.
Bevezetés Csináltál már hokey-t? Ez az a kis dal és tánc, ami azt mondja nekünk, hogy tegyük a körbe a bal karunkat, jobb lábunkat vagy testünk bármely más részét, rázza meg, majd „forduljon meg”. Ez egy aktív és néha fárasztó kis gyakorlat, amely a következő paranccsal végződik: „Tedd teljes önmagad...”
Amikor erre a dalra és táncra gondolok, egy másik utasítás jut eszembe. Ez Pál apostoltól származik, ezt írja: „Ezért, testvéreim, Isten irgalmából arra kérlek benneteket, hogy a ti testeteket élő, szent és Istennek tetsző áldozatul mutassátok be; ez a ti lelki imádatotok” (Róm. 12:1). „A testeteket bemutatni” – így szól Pál: „Töltsd be teljes önmagad”. Az általunk istentiszteletnek nevezett ének- és táncrend magában foglalja az egész személy felajánlását Istennek. Ez nehezebb, mint a táncrend.
A legtöbben megértjük a pénz felajánlásának gondolatát a templomban. Vannak tányérok és borítékok, és a pénzünket vagy a csekkünket egy borítékba tesszük, és bedobjuk a tányérba. Isten áldásainak elismerését jelenti életünkben; a gyülekezet szolgálata iránti elkötelezettségünket képviseli; istentiszteletünk része; ez egy módja annak, hogy kinyitjuk a menny ablakait, hogy Isten még tovább áldhasson bennünket; sokak számára a materializmus ellenszerét jelenti. Bár néhányan bátorítanának, a legtöbben megértjük, mit jelent felajánlani a gyülekezetnek. De kivétel nélkül mindannyiunknak szüksége van némi segítségre abban a gondolatban, hogy felajánljuk magunkat Istennek, hogy belehelyezzük teljes önmagunkat.
Nem zárhatjuk magunkat egy borítékba. Nem tudunk bemászni a tányérba, amikor odajön a bejáró és azt mondja; „A mai felajánlásom Istennek én magam vagyok.”
A legtöbb ember nem jön be egy istentiszteletre, amely arra készül, hogy teljes énünket átadja Istennek. Bûnöket hoztunk, amelyeket meg kell gyónni és meg kell tisztítani, mielõtt indulunk. Olyan kérdéseket hoztunk, amelyekre választ kell, és problémákat, amelyekre megoldásra van szükség. Hoztunk terheket, amelyeket fel kell venni, és szorongásokat, amelyeket el kell oszlatni – és frusztrációt, depressziót, unalmat és elfoglaltságot, mindenféle zavaró tényezőt. Hadd mondjam el, hogy a legtöbbünk számára könnyebb lenne elővenni a csekkfüzetünket, megduplázni felajánlásunkat, és beletenni a tányérba, mint átadni magunkat Istennek.
De merem állítani, hogy addig nem imádtuk, amíg át nem adtuk magunkat Istennek. Az istentisztelet a teljes ember teljes elkötelezettsége a teljes életre. Bármi kevesebb, az nem valódi imádat.
Az igazi istentisztelet nem pusztán kidolgozott imák felajánlása Istennek. Sem inspiráló liturgia, sem pompás rituálé. Nem is ad nagy adományokat. Nem is fenséges dicsőítő énekeket énekelni, vagy prédikációt hallgatni. Az igazi imádat akkor történik, amikor megvalljuk a bűnt, elfordulunk attól, majd teljesen és teljes szívvel felajánljuk magunkat Istennek.
Nem merné-e valaki teljes szívvel odaadni magát, amikor Isten jelenlétével találkozik? Vajon nem borulna-e az ember lába elé, és mindent odaadva neki, ha elragadná az ő pompája és szentsége? Vajon nem tenné bele az ember az egész énjét, ha érezné a Mindenható Isten szeretetét és erejét?
I. Istennek ajánljuk fel magunkat az Ő irgalmából (1. v.) Pál Isten irgalmasságát mutatja be a legerősebb érveként amellett, hogy átadjuk magunkat Istennek. „Isten irgalmasságára buzdítalak” – mondta Pál. . . hogy felmutassa a ti testeteket” (Róm. 12:1). Amikor felismerjük, hogy Isten mit tett értünk fia, Jézus Krisztus által, az egyetlen válasz az, hogy teljesen átadjuk magunkat neki. Jézus a kegyelemadó. A halottfeltámasztó. Aki megment minket.
Bűnösök vagyunk. Ennek a bűnnek halálos következményei vannak. De amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Ő foglalta el helyünket, és magára vállalta bűneink következményeit és büntetését, így most nincs elítélésünk. Megmenekültünk a pokol tüzétől Isten örökkévaló jelenlétébe. Ez a kegyelem és az irgalom cselekedete. Ez a végső ajándék. Soha ne felejtsd el.
Ez elég motiváció kell legyen ahhoz, hogy egész életünket Istennek adjuk. Ha Isten irgalmasságán való elmélkedés nem mozgat meg bennünket, akkor bajban vagyunk? Hol lennénk Isten szeretete és megbocsátása nélkül? Hol lennénk Isten jelenléte nélkül az életünkben?
